Rólam

A fotózás története nálam még a hetvenes években kezdődött, egy egyszerű Pajtás fényképezőgéppel. Akkoriban egy fénykép elkészítése egészen más történet volt, mint ma. Nem lehetett azonnal visszanézni, törölni és újra elkészíteni. Minden egyes kockának megvolt az ára, ezért a fényképezéshez szükség volt türelemre, odafigyelésre és egy kis megérzésre is.

Ahogy egyre jobban belemerültem, úgy bővült a gépparkom is. Megfordult a kezemben Exa I.a, Praktica, és egy orosz fényképezőgép is, amelynek a nevére már nem emlékszem – arra viszont igen, hogy meglepően szép képeket lehetett vele készíteni.

Aztán lett saját laborom is, amire a mai napig büszke vagyok. A környezetemben akkoriban nem sokan foglalkoztak otthon előhívással és nagyítással, így egy idő után szinte természetes lett, hogy a barátok hozzám jártak a fényképeikkel: „Csináld már meg ezt is…”

A sötétkamrában töltött órák pedig legalább annyit tanítottak a fotózásról, mint maga a fényképezőgép. Ott értettem meg igazán, hogy a fény nem egyszerűen megvilágítja a témát.

A tudatosan használt fény formál, hangulatot teremt, kiemel vagy éppen elrejt – és ettől válik egy fénykép jobbá/többé, mint egy egyszerűen jólsikerült pillanat.

A fényképezés mellett az elmúlt években a dokumentarista fotózás is a szenvedélyemmé vált. Ma már független újságírói igazolvánnyal is rendelkezem, így a fotózás és a történetmesélés egyre szorosabban kapcsolódik össze nálam. Ez a kettős látásmód nagyban formálja a képeimet is: számomra nem elég, ha egy fotó egyszerűen szép – azt szeretem, ha van mondanivalója, hangulata, és valamilyen történetet is elmesél.

Egyelőre nincs egyetlen, jól meghatározható fotográfiai irányvonalam – és őszintén szólva, ezt nem is bánom. Talán a korral jár, hogy az ember egyre nyitottabban fordul az új dolgok felé, és kevésbé érzi szükségét annak, hogy mindenáron egyetlen kategóriába sorolja magát.

Leginkább a csendélet és a portré világa foglalkoztat. Mindkettőben azt keresem, ami egy pillanaton túl is képes valamit elmondani: egy hangulatot, egy érzést, egy apró történetet. A csendéletben a tárgyak, a fények és az árnyékok beszélnek, a portréban pedig maga az ember.

Állandó modellem sajnos nincs, ezért időnként marad az önarckép. Ez azonban nem feltétlenül hátrány – inkább egy különleges kihívás. Magamat kell úgy megfigyelnem és megmutatnom, ahogyan másokat szeretnék megörökíteni. Egy önarcképnél ráadásul nem lehet egyszerűen azt mondani a modellnek, hogy „állj egy kicsit másképp”. Itt én vagyok a fotós és én vagyok a modell is. Talán éppen ezért minden önarckép egy kicsit kísérlet is: hogyan látom magamat, és vajon azt látja-e majd a kép nézője is?

Jelenleg a fotózás fő társa a Nikon D5300, amelyhez többféle objektívet használok, a nagylátószögtől a teleobjektívig. A felszerelésem között régebbi, manuális optikák, adapterek, közgyűrűk és különböző szűrők is megtalálhatók. Nem ragaszkodom feltétlenül a legújabb technikához – sokszor éppen egy régebbi objektív karaktere, sajátos rajza vagy egy egyszerű kiegészítő ad olyan lehetőséget, amit egy modernebb eszköztől nem kapnék meg.

A fényképezéshez persze nem csak fényképezőgép és objektív kell. Az évek során többféle állvány is összegyűlt nálam, és a megvilágításhoz is akad néhány érdekes eszköz: LED-es és hagyományos fényforrások mellett még régi halogén reflektorokat is használok. Ezek nem feltétlenül a legmodernebb megoldások, de kísérletezni velük kifejezetten jó móka, és néha egészen különleges fényeket lehet segítségükkel létrehozni.

A háttérhez szinte bármit felhasználok, ami megfelelő hangulatot adhat, és van külön háttértartó állványom is. Ennek ellenére a legtöbb ilyen fotózás nálam nem egy nagy stúdióban zajlik. Sokszor egy asztal, néhány érdekes tárgy, egy jól elhelyezett fényforrás és egy kis türelem bőven elég.

És persze ott van a mindig kéznél lévő telefon is: egy Xiaomi Redmi Note 13 Pro+ 5G. Nem helyettesíti a fényképezőgépet, de egy váratlan helyzetben sokszor éppen ez az eszköz teszi lehetővé, hogy ne maradjak le egy érdekes pillanatról.

Talán éppen ez jellemzi legjobban a felszerelésemhez való hozzáállásomat: nem az eszközök mennyisége vagy ára a fontos, hanem az, hogy az adott helyzetben mit lehet kihozni abból, ami éppen kéznél van.

Nem igazán egy konkrét fotós vagy irányzat inspirál, hanem sokkal inkább maga a világ körülöttem. Szeretek megállni olyan dolgok mellett is, amelyek másnak talán fel sem tűnnek: egy érdekes fény, egy arc, egy tárgy, egy hangulat vagy egy pillanat, ami valamiért megérint.

Különösen közel áll hozzám a fekete-fehér fotózás. Talán azért, mert ilyenkor eltűnik minden, ami elterelheti a figyelmet a lényegről. Marad a fény és az árnyék, a forma, a kontraszt és a pillanat. Egy jól sikerült fekete-fehér kép számomra sokszor többet mond a színeknél.

Ugyanakkor nem szeretném magam egyetlen műfaj vagy stílus korlátai közé szorítani. Portré, csendélet, természet, utca vagy egy teljesen hétköznapi jelenet – bármi érdekelhet, amiben meglátok valamit. Talán ez a legfontosabb: nem feltétlenül azt fotózom, ami különleges, hanem megpróbálom észrevenni azt a különlegességet, ami egy hétköznapi pillanatban is ott lehet.

Röviden: mindent fotózok, ami megérint.

A célom talán leginkább a beteljesülés – de nem valamiféle nagy, előre megtervezett cél elérése, hanem annak a megélése, hogy még mindig van bennem kíváncsiság, alkotókedv és vágy arra, hogy valami újat hozzak létre.

A hetvenedik évemhez közeledve már nem feltétlenül akarok világot megváltani. Inkább szeretném megmutatni, hogy az ember nem egy bizonyos életkorig lehet kíváncsi, kreatív és lelkes. Szeretném bebizonyítani, hogy az én korosztályom is tud meglepetést okozni – ha hagyják kibontakozni, és persze ha ő maga sem hagyja abba a próbálkozást.

A fotózás számomra elsősorban öröm. Egyfajta játék, kísérletezés és felfedezés, ahol soha nem lehet tudni, mikor születik egy olyan kép, amire azt mondom: "na, ezért érdemes volt ennyit fáradni."

És persze van még egy régi álmom: egyszer szeretnék egy saját kis stúdiót. Nem feltétlenül egy hatalmas, profi műtermet, hanem egy olyan helyet, ahol a négy fal között szabadon kísérletezhetek, megvalósíthatom az ötleteimet, és talán egyszer elkészíthetem azt a képet is, amelyre majd azt mondom: "ez lett életem remekműve."

Hogy megszületik-e? Majd meglátjuk. Én mindenesetre még keresem.